taLÁNY.

Öszzefolynak a holnapok, előre felejtek.

homályos, elmosódott massza a verőfényes délután

emberek, arcok, érzelmek, illatok, ízek, sikolyok

kőbe vésett szent nevek

a szíveden ülnek

ugyan kié a tegnapom, és mit ér a mám?

ha semmi nem állandó

1988

ki emlékszik már

barátok, szerelmek, szeretők, kedvesek

hasogat a jelen

megfertőzött múlt esszencia

káros vegyületek

egykoron misebor

kortyolj belőlem

had legyek én a te gyógyíthatatlan betegséged

vagy feltálalom önmagam 

csemegézz

kiválasztott vagy

örülj

szedj darabokra, bomlaszd meg az elmém

vetkőztess le és hatolj belém 

pengesd az érzelmeim húrjait

ropogtasd csigolyáim 

gúnyolódj, büntess 

nevess és alázz meg

mert lehet és hagyom, talán ezt akarom

csak velem tedd és ne mással

hitvány az élet

szerelme az önös érdek 

Nem ismernek az emberek.

Sokan szeretnek, de szerintem maguk sem tudják miért.

Talán nem is őszinte érzés ez, csak szimpla szimpátia.

Ironikus vagyok és cinikus, de soha nem ellenséges.

Megtévesztem őket, pedig nem mindig szándékom.

Rengetegen nem értenek és legtöbben nem is akarnak.

A kuriózumot keresem, becsülöm és viszontszeretem.

Aztán olykor ők is elvesznek bennem.

Elveszítik a fonalat és így én is a magamba vetett hitem. 

végetérhetetlen 

Miért is mondanék igazat, ha hazudni is lehet?

Avagy csak burkolni a valóságot?!

Nagyon egyszerű az életem. 

a fehér törölköző a sörös doboz mellett,

AZ a bizonyos teszkós pokróc a vállamon

lehet, hogy ma nem mosom le a sminkem

úgy is lesírtam már...

mert

minden nap búcsúzunk

szeretőtől 

baráttól

élőtől

és holttól

a csillagoktól

és maguntól

aztán várjuk

hogy

valaki üdvözölje

azt, aki maradt.

és elvárjuk, hogy szeresse

pedig

mi magunk is unjuk már. 

Te vagy az utolsó fűszál a mezőn.

Ha tudnám a számát felhívnám,

de az élet mindent lezárt.

Kortyolgatom az utolsó Borsodim,

borsodi lévén tán nem megvetendő...

Nincs itt az időd,

nincs itt az időnk!

Pedig esküszöm szeretnélek megunhatatlanul.

fájdalmasan.

eljön majd

mikor

iszod

a

borsodim

és

én

nem haragszom rád. 

"A szerelem lényege az élet, 

titka a halál,

igazsága a hullámzás.

A szerelem csak az életben születik:

harsogásában féktelenül üzelkedik,

csendjében lágyan sütkérezik.

A szerelem csak az életben hal meg:

a csalódásban hirtelen tűnik el,

a megszokásban lassan oszlik fel.

Az életet csak a szerelem szülheti; 

mert minden kacajában élteti,

mert minden sóhajában dédelgeti.

Az életet a szerelem meg nem ölheti,

mert örökkön elfeledteti;

mert örökkön újrateremti.

A szerelem valósága a halál titka,

mert minden csodája a halál fia.

Az ismerkedő csók perzselése,

a búcsú szó szárnyalása; 

az első lehelet érintése,

az utolsó érintés szabadsága...

A titok az, hogy véget ér,

az érték az, hogy nem tudhatod,

csak azért keserű a méz,

mert a szépséget csak így hallhatod.

Hallgass és figyelj:

Aki volt szerelmes az nem tudja,

aki nevén nevezi, az csak mondja.

Az érzést nem tudhatod,

mert nem benned születik -

csak a szíved figyelmén is áthullámzik;

nem benned gyarapszik -

csak a lelked tisztábban hallatszik.

A szerelemben nem adsz mást,

csak magadat - azért végtelen;

a szerelemben  nem találsz mást,

csak magadat - azért érthetetlen." 

Ráébredek a saját különös csodáimra 

és nem számít senki

ha szeretem magam

Ha egy rövid ideig magamat érzem

saját csodák

nem is szerethet úgy senki,

mint én magam

csak nevess

velem

éld át

mondd, hogy bazdmeg

ha az arcodba röhögök

csitíts

és szeress

te szemét 

Intenzitást vesztő érzelmeim éppen annyit érnek, hogy elevenen sorvasszanak el.

Hitét vesztett halandó sarjadó szerelmet koldul.

Úton-útfélen

Soha nem éhezek, de rég nem laktam jól.

Csettintésre könnyeket fakasztok,

minden nap mást hipnotizálok.

Szorosan kötözöm el a gyengeség köldökzsinórját.

Nem akarok újra tévedni. 

Már nem is látok

Vak vagyok

és a felszínt nyaldosom

Csak az ostobák nem nevetnek

Kiszárad a szám

Nevetséges, hogy élvezeted leled

az érzéketlenségemben

Nem akarok

semmit nem jelenteni

Nem fogok

meginogni

Mert szart sem értek

De attól

Én még érhetek! 

és hanyagul pöckölte ki az ablakon a hamut. Elnyomta a dekket, majd lefeküdt aludni. 

Nehéz dolog mindenkiben a semmit látni.

Közömbös tekintettel vizslatom a férfiakat.

Mindet le tudom vetkőztetni...

a szememmel.

Pedig angyal vagyok,

Aki kurvának öltözött

Csomót kötök ütőerekre.

Kiszáradt vénák közt kalandos utat jár a nyál

Viaszos a hús és párás a lehellet

A levegő megrekedt

Hangtalanul üvöltöttem az éjszakába a neved

Most egyszerű könnyedséggel ejteném ki a számon,

De már nincs rá szükségem. 

Ismerem a hazugságaidat, magad vagy a látszat. Szomorú, te a szépet rejted el.

Persze magamrataláltam. Nem különbözünk mi annyira.

Csak az én látszatom nem követeli meg, hogy a saját szemembe köpjek.

Adtál és elvettél. Tanítottál, pedig nem akartál. Köszönöm.

Nem nekem kellene sajnálkozni, de az éremnek két oldala van.

Te vesztettél, pedig nem is játszottál.

A szemedbe sem nézek, amíg elveszed az erőm.

Érzem, hogy lassan eljön az idő.

Fordul a világ, a világunk. A tiéd, az enyém.

Külön. Együtt.

Hiszek a sorsban.

Csendben érkezik, mint a záporeső.

Ha utolér én egy helyben állok majd, az arcomat az ég felé fordítom és mosolyogva várom a langyos esőcseppek potyogását. Megtisztulok. Tőled.

Mert méreg voltál, én pedig szenvedélybeteg.

Nem létezett örökké, egy pillanatra sem.